Nyughatatlanul azon gondolkozom, miért olyan tiszta minden. Miért fehér ennyire ez a fal. Miért olyan hibátlanul púderszínű az ágytakaróm. Miért tiszta annyira ez a tükör a szobámban, és ki az a mérhetetlenül mocskos kisírt-szemű, elfojt-sminkű vadidegen, aki visszanéz rám belőle. Biztos nem én vagyok. Nem lehetek én. Mégis, hogy lehet, hogy most érzem csak igazán elememben magam. Pusztítóan lehangoló, depresszív zene szól a tökéletességet hordozó fehér fejhallgatómból, és nekem felemészti a lelkem, Micsoda sötét emberi lény vagyok, ezzel a megszégyenítően tökéletesnek tűnő viselkedéssel. Hiába. Csak egyedül vagyok. Milyen önző gondolat is ez. Nem lehetek egyedül. Ott vannak a barátaim. Jól végig kell gondolnom, vajon ők is ilyen elcseszettül tökéletlenek e, mint én vagyok. Sosem mondanám el nekik,mennyire zavaró gondolatok cikáznak a fejemben olykor. Nem tudom miért sírtam. Ettől a számtól, csak úgy érzem, minden kifolyik a kezeim közül. A lélek is kiszökik belőlem. Végre. Most aztán elemében van. Jól érzi magát. Szárnyalhat. Senki sem tartja vissza őt, attól, hogy magát adja. Az üvöltő zenén túl valami kellemetlen csapja meg a fülemet. Egy gyors mozdulattal letépem a fejemről a fülhallgatót, és hallom, ahogy kopognak az ajtón. A nővéremmel lakom, így kizárásos alapon, nem lehet túl sok variáció, ki kopog. Durva kezeimmel megtörlöm a szemem, lehalkítom a zenét, és kinyitom az ágyvégében, eddig érintetlenül és sértődőtten engem bámuló szakkönyvet, amit elvileg olvasnom kellene. 

-Mondd !- szólok ki, mire a tesóm kinyitja a szobám ajtaját. Az eddig kacifántosan rohangáló gondolataim megrémülnek és visszaköltöznek a fejembe, minden lecsendesedik. Megint én vagyok. Normálisan én.

- Főztem levest, egyél belőle- mondja,kissé visszafogottan, mintha nem akarná erőltetni. Pedig tudom, hogy most egy jó 8 perces vita következik arról, hogy bár szó sem volt róla, hogy levest ennénk, ő egy hadseregre főzött, csak hogy nekem is jusson, és ha nem eszem belőle most azonnal, vagy az elkövetkezendő három napban folyamatosan, akkor megrohad, és engem hálátlan hercegnőnek bélyegez meg.

-Oké, majd fogok, csak nem rég kajáltam.- válaszolok, és egy normális beszélgetésnek, itt lenne vége. 

- Oké. Egyél, nagyon finom. - érzem, hogy egy pillanatra fel kell néznem a könyvből, hogy nagyobb hatást gyakoroljak azzal, amit mondok, de igazából, egyetlen szót sem olvastam még ebből a könyvből.

- Rendben. Fogok. - mondom szögegyenes határozottsággal, hátha megérti.

- Finom, tele van zöldségekkel, borsó meg répa meg minden van benne.- lassan lehunyom a szemem. Majd kinyitom. Nem tudom pislogásnak tűnt e vagy hosszabb volt annál, és már érzi rajtam, hogy a köd kezdi megszállni az agyam, mégis kifújom a levegőt. Egy...kettő...három...négy...öt. 

- Okés, enni fogok belőle, holnap ebédre- tudom, hogy ezzel valószínűleg, most messzire rúgtam a képzeletbeli labdát. Felidegesítem, hogy csak holnap akarok enni belőle, nem most azonnal, ahogy várta.

-Frissen finomabb- hamarabb végezhetnék ezzel, ha egyszerűen csak ennék belőle, de én nem akarok ilyen könnyen végezni. Mintha életetne  a viszály, bele megyek a játékba, és kezdek idegesebb lenni.

- Lehet, de már vacsoráztam, és az ember egy nap egyszer vacsorázik.- amit mondok az türelmesnek tűnik, a hangom azonban tekintélyt parancsoló, ezért inkább flegmázásnak tűnik.

-Jó, akkor nyugodtan egyél belőle holnap ebédre. Meg vacsorára is. Jó sok van, jut egész hétre.- amit mondanom kellene az az, hogy: Szuper, köszi. De nem ezt mondom. Ehelyett realizálom, hogy ez a beszélgetés már jóval hosszabbra nyúlt, mint kellett volna. Perceket vett el az önmarcangolásból és a megemészthetetlen zenék hallgatásából.

- Oké, akkor egyél- mondom mire megemeli bal szemöldökét kissé, és tudom, hogy a beszélgetés rossz irányba halad. Mintha látnám, hogy brutál nagy hullámok jönnek, amiket nem tudok meglovagolni, mégis rápattanok a szörfdeszkára, aztán hadd essek le. Lepjen el a víz, fulladozzak csak. 

- Jó,de azért főztem ennyit, hogy neked is jusson. Nagyon sok lett.- mondja egy árnyalattal rózsaszínesebb arccal.

- Én nem kértem, hogy főzz levest, nekem van kajám. - mondom mire elpattan a cérna a fejében, és nem is értem miért. 

- Jólvan, akkor majd megeszek egy fazék levest egyedül- válogatott káromkodásokat illetszt a mondat végére, mire erőteljesen becsukja az ajtómat, de hiába, még mindig hallom, hogy idegesen engem szapul, amiért ennyire hálátlan alak vagyok. Elégedett mosoly ül az arcomra, miközben az orrnyergem masszírozom. Szegény nővéremért mindig aggódtam, hogy egyszer agyvérzést kap, amiért ennyire könnyen kijön a sodrából. Most is legalább fél óráig ezen fog rágódni. Elmeséli a pasijának, hogy milyen rémes vagyok, és leírja anyának a chaten, hogy ő főzött nekem de én nem vagyok hajlandó enni belőle. Addig meséli, amíg valaki azt nem mondja neki: Ó , Te szegény, tényleg nagyon hálátlan a tesód. Hogy bírod ezt? -pedig tulajdonképpen, én csak azt mondtam, hogy: most, nem kérek levest.

Elgondolkodtató, hogy az abnormalitás, talán családi vonás. Ijesztően elégedettnek érzem most magam valamiért. Ez pedig biztosan egészségtelen.

Őszintén szólva, eléggé megborultam, mikor első és egyetlen barátom négy év után szakított velem. Kitalálhatta volna még az összeköltözés előtt is, hogy nem kész még elköteleződni és függetlenségre meg szabadságra vágyik. Mármint, én ezt igazán megértem. Melyik 20 éves srác akarna egyetemistaként mindennap hazajárni az egyetlen lányhoz, akivel valaha szexelt, mikor ott van megannyi csaj a suliban. A bulik, amiket vadul és eszeveszetten csapathat szét, és nem kell figyelnie arra, milyen állapotban kerül haza...vagy, hogy egyáltalán haza kerül e. Egyszerűen csak hiányzott neki, hogy felelőtlen legyen. Fiatal. Ez érthethető. Csak azt kívánom, bár megkímélt volna attól, hogy egy full új városban öt hónapon belül kétszer költözködjek. Na mindegy, tudnom kellett volna, már előbb is, hogy halálra vagyunk ítélve, csak gondolom...szerelmes lehettem....vagy valami ilyesmi. Ez kellett, hogy legyen az oka, hiszen ha nem lettem volna szerelmes, puszta mazochizmus lett volna vele lenni.Ő ugyanis az a fajta meg nem értett srác volt. Az, aki mindenki számára egy hatalmas kérdőjel, de elég helyes ahhoz, hogy ezzel minden lány érdeklődését felkeltse, és mindeki megakarja őt érteni. Kétségbeesetten kutattam évekig az okát annak, milyen szörnyú trauma érte őt, amiért olyan lett, amilyen. Amiért nem örül annak, amilye van. Amiért, néha olyan veszettül tökéletes, aztán egyik pillanatról a másikra, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, megállíthatatlanul tomboló tornádóként dühösen elutasító és elpusztít minden jót, amit csak talál. A legnagyobb pusztítása, pedig azt hiszem én voltam. 16 évesek voltunk, mikor megismerkedtünk. Talán még annyi sem. Tipikus gimis szerelemnek tűnt. Legjobb barátok voltunk, bár velem is olyan érthetetlenül viselkedett, mint mindenkivel mégis úgy tűnt én vagyok az egyetlen, akit eltud maga mellett viselni hosszú távon. De mivel tudatos, így nem akarta,hogy kimondottan egy pár legyünk. Úgy volt vele, hogy előbb-utóbb úgyis megunom ezeket a kicsapongó és beskatulyázhatatlan hangulatváltozásokat, és akkor majd rájövök, hogy nekem ennél jobb jár. Csak, hogy egy év barátkozás után sem tudott leválasztani magáról. Sőt...függő lettem. Úgy éreztem, bármennyire is titokzatos, ez csak még különlegesebbé, egyedibbé és szexibbé teszi. Kifejezetten imponált, hogy én voltam az egyetlen, aki egy kicsit is közelebb került hozzá, vagy ismerhette őt. Olyan volt, mint egy bengáli tigris. Mintha én lehettem volna az egyetlen, aki bár tudta, hogy a bármikor  a földbe tiporhatják, megérte közeledni hozzá abban a reményben, hogy azon kevesek közé tarozhatok, akit nem tép darabokra, hanem hagyja, hogy megsimogassam. Valósággal szárnyaló érzés volt, minden alkalom mikor elmondott magáról valami újat, valami mélyet. Valamit, amit más nem tudott. Úgy éreztem megtaláltam a szövetségesemet. Nem az a fajta a barát volt, mint a csajok. Nem lehetett vele elmenni bulizni, vagy hangosan énekelni a kedvenc számomat. Nem ugyanazokat a filmeket szerettük, szöges ellentéte volt a stílusa az enyémnek, minden téren. Zenék, sorozatok. Még a hétköznapi dolgok terén is, mint az öltözködés. Amit én megrögzötten különlegesnek és szépnek találtam ő egyszerűen csúnyának és undorítónak. De nem volt dolog, amit ne tudtam volna megbeszélni vele. Nem volt még valaki, akivel ennyire nagyokat és őszintéket tudtam volna nevetni. Egyszerű dolgoktól röhögőgörcsöket kaptunk, és percekig nevetve kiálltuk a megnem értők becsmérlő pillantásait. Boldog voltam. Volt valamim, ami senkinek ezen a világon. Ő, mint barátom. Mint szövetségesem. Egyértelmű volt, hogy valaki, aki ennyire nagy hatást gyakorol rám, és akire úgy érzem nagy hatást gyakorolok én is, a szerelmem lesz. Nem tudtam valaha viszonozni fogja e ezt. Nem tudtam beismeri e valaha, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak. Persze, biztosan tudta már az elejétől, hogy belefogok esni, ahogy egy 16 éves kislány beleeshet. De az, hogy az ő meglehetősen kiegyensúlyozatlan viselkedése mellett, én most akkor labdába rúghatok e vagy sem...azt nem tudtam. Kész sokként ért, mikor először megcsókolt. Teljesen kifordította a világomat, és egyszerre billentette helyre. Mérgező csók volt,amiről akkor még nem tudja az ember, mennyire mérgező is valójában. Annyira helyesnek és természetesnek érződött, hogy semmilyen vészcsengőt nem hall meg az ember, ami figyelmeztethetné, hogy ez bizony...nagyon rossz ötlet. A mindennapjaink részévé vállt, az hogy legjobb barátok vagyunk, akik eszeveszetten imdáják egymást. Egy ideig még nem volt egyértelmű, valaha felvállalja e ezt a kapcsolatot. Hogy valaha megfogja e a kezem nyílvánosan, vagy örökké csak a sötétbe burkolózva esünk egymásnak, és sétálgatunk szerelmes párként. De aztán végül feltette a nagy kérdést, amire egyetlen 16 éves sem tudott volna akkor nemet mondani. A barátnője lettem és ettől annyira elvakultam, hogy egyetlen figyelmeztető és óvaintő jelet sem vettem észre. Nem érdekelt, hogy előtte a legjobb barátnőmnél próbálkozott. Nem érdekelt, hogy nem akart beszélgetni a családommal. Még az sem érdekelt, hogy a kapcsolatunk elején azt mondta nekem, hogy az egyetlen oka, hogy velem van, az, hogy tönkretegye az életemet, és pusztítson. Hogy a tökéletes kis rózsaszín világomat darabokra törje össze. Pedig azthiszem ez egy elég egyértelmű jel kellett volna, hogy legyen. 4 évvel később pedig össze is törte. Nem olyan különösebben teátrálisan, mint hittem...egyszerűen csak felnőtt és nem volt rá kész. Egyszerűen csak élni akart, mint minden egyetemista. Annyi együtt töltött idő után. Annyi viharosan váltakozó időszak után, annyi durva veszekedés, beszólás, boldogság, kibékülés, nevetés, szárnyalás és zuhanás után, egyszerű. és érthető indokok miatt kellett véget érnie a kapcsolatunknak. Még haragudnom sem lehetett. Pedig akartam. Nem állt szándékomban újra kezdeni az életemet. Nem volt tökéletes a kis világunk, mert annyira tökéletlenek voltunk mi is, de úgy éreztem, ezt már megtanultam kezelni. Tudok ezzel együtt élni, és Akarok vele együtt élni is. De gondolom ez nem elég egy kapcsolathoz. Ketten kellenek hozzá ugyanis. És nem tudom én mikor lettem a miénkben egyedül. Akkor fogalmam sem volt róla, hogy mielőtt megismertem mennyire más voltam, mint azután, hogy elhagyott. Tiszta voltam. Fehér, törékeny. Olyan, akinek előtte nem tiporták a piszokba a hírét, akinek nem esett a nevén soha csorba. Akire büszke volt a családja. Jó tanuló voltam és jó sportoló. Aztán jött ő. És belebuktam. Az iskolában nem tanítják, hogyan ismerd fel azt, amikor el kell sétánod. Nem tanítják, hogyan viseld méltósággal a pofonokat. Nem tantják, hogyan ne változz. Vagy, hogy hogyan kontrolláld a változásokat. Nem tanítják, hogyan vigyázz magadra. Nem tanítják, hogya ne térj le a jó útról, vagy hogy hogyan kerülj rá vissza, ha véletlenül letértél róla. Hogy hogyan állj fel, amikor elesel. Nem lehet kétismeretlenes egyenlettel megoldani. Nem lehet a periódusos rendszerből kiolvasni. Nem lehet 1876-ban keresni a kérdésekre a válaszokat. Magadtól kellene megtanulnod ezt, és ha nem sikerül,szembe kell nézned a pusztítás mértékével és keresni azt a valakit, aki voltál, mielőtt minden szétesett volna. Hogy aztán ne egy komplett idegen nézzen rád vissza a tükörből, akinek az életét kétségbeesett döntések sorozata határozza meg. Aki nem ismer magabiztosságot és kontrollt. Aki nem tudja ki ő, vagy kinek kellene lennie. Aki megannyiszor fontolgatta, minek van így értelme, és minek nincs. Aki mindig próbált felállni, de nem mindig sikerült. És, aki még mindig elbizonytalanodik benne, hogy sikerülni fog e valaha, teljesen és erősen létezni. Nem összetörni, nem összeomlani, hanem stabilan és biztonságosan állni. És haladni.

Ez vagyok én.